Meddig várjak még? Avagy kezdjetek el élni!
Meddig üljünk karba tett kézzel a boldogságra várva? Ha egyáltalán tudjuk, hogy pontosan mit is jelent számunkra. Mikor érkezik meg az életünkbe? Jönni fog magától…?
Azt hiszem, most sokakat le fogok lombozni, de a válaszom az, hogy valószínűleg nem. A boldogság és a megelégedettség csodás érzések, de ezek inkább folyamatok, mint hirtelen bekövetkező események. Nem szeretnék Müller Péter és Coelho idézetekkel teletűzdelt okoskodó giccsparádét prezentálni nektek, csak egy rövid elmélkedést osztanék meg veletek motiváció gyanánt. Mert abból sosem elég.
Mindenki boldog szeretne lenni. És ez így van rendjén. Az viszont nem, hogy úgy várjuk, mint a sült galambot. Nem tátott szájjal, hanem magától értetődőnek vesszük, hogy egyszer csak berepül az életünkbe. A boldogság hajszolása közben pedig hajlamosak vagyunk pont a lényeget elveszteni a pénz-idő-kényelem Bermuda háromszögében.
Igen persze, a pénz nem boldogít, csak az, amit veszünk belőle. És az alapvető szükségletek (étel, ital, lakhatás stb.) egyértelműen fontosak, nem véletlen, hogy a Maslow piramisban ezek szerepelnek az első helyen, és nem pl. az önmegvalósítás. De vajon igazán boldog és kiteljesedett-e az életünk az alatt a pár hét szabadság alatt, a drága ruhákban és kütyükkel, amelyekért egész évben gürcöltünk? Amennyiben szeretjük a munkánkat, elképzelhető. De megéri-e folyton túlórázni, esetleg olyan munkát végezni, amely leszív minket? Hogy nem marad ezenfelül időnk szeretteinkre, egészségünk megőrzésére, vagy kedvenc szabadidős tevékenységünkre.
És nincs energiánk mellette más, maradandó élményeket szerezni. Meddig érdemes ezt csinálni, és mikor lesz elég?
A másik tényező a rohanó idő, amelyről épp a napokban folytattam egy gondolatébresztő beszélgetést valakivel. És valóban nagy igazság: mindig csak várunk valamire. Hogy elvégezzük az iskolát, több pénzünk legyen, vagy egy jobb párkapcsolatunk, lakásunk, leadjunk 5 kilót, vagy süssön a nap…tök mindegy mi, csak ne most kelljen lépni. Hajlamosak vagyunk a nehéz döntéseket MAJD meghozni, vagy akkor változtatni, AMIKOR történik valami. Közben pedig elfolyik az idő, telnek az évek, s mi mindig csak a jövőben cselekszünk, s leszünk boldogok. Elméletben. De jól van ez így hosszútávon? Bizonyára kortünet, de (én már) úgy érzem, hogy nem. Igen, a várakozás örömteli és fontos dolog, ha valami nem mindennapi eseményt előz meg. De leginkább folyamatában kellene élveznünk a napjainkat, nem csak néha és majd. Egyaránt vonatkozik ez az élet összes területére, de mi most maradjunk a munkánál. Te például szereted azt, amivel keresed a kenyered? Kiteljesedsz a munkakörödben? Feltölt energiával a tevékenység? Úgy érzed megbecsülnek? S ha nem, mikor tervezel lépéseket tenni, hogy minimum ne érezd magad rosszul….vagy boldogabb légy?
És itt jön a képbe a kényelem és a megszokás. Ahogy Csernus doki jellemezte, ülünk a meleg szarban, mert megszoktuk, és végülis meleg. Mi bajunk lehet? Nem folytatnám a gondolatmenetet, azt hiszem értehető. Mennyi minden állhat a boldogságunk útjában! Elmérgesedett kapcsolatok, kihűlt házasság, munkahelyi stressz vagy befásultság… De ha továbbra is a melónál maradunk (végül is többnyire ez a blogom témája), Te hogy vélekedsz a munkádról? Szereted? Elégedettséggel tölt el? Nem? Akkor mi tart vissza a váltástól? Számtalan válasz létezik, de nagyon sok mögött a kényelem, a félelem és a bizonytalanság húzódik. Amit elfogadok, hisz mindenkiben ott lapulnak. De vajon egy jó haditervvel, alaposan átgondolva, akár évekig építgetve magunkat és álmainkat, le lehet győzni őket? Biztos vagyok benne. Nyilván ez lemondással jár, de teszem azt egy tanfolyamba/nyelvtanárba/vállalkozás elindításába fektetett idő, pénz és energia nem csoportosítható át életünk más területeiről?
Bár a kérdésekre adott őszinte válaszok felkavaróak lehetnek, célom nem a lelki békétek feldúlása volt. De tény, hogy a boldogságkereséshez hozzá tartozik önmagunk megismerése. A fejlődéshez pedig elengedhetetlen erősen kizökkenni, letérni a megszokott útról, esetenként olyan szinten vergődni egy helyzetben, hogy az megadja a végső lökést. Ilyenkor derül ki igazán, mennyi energia lapul bennünk, amit eddig feláldoztunk a kényelem oltárán. Saját példámból okulva mindenkit arra buzdítok, hogy ne adja fel az álmait, keresse és találja meg azokat a tevékenységeket, melyek napi szinten boldoggá teszik. S ne tántorítson el senkit mások pesszimista vagy rosszalló véleménye, hiszen ez nem az ő döntésük, nem az ő életük.
És Te mit gondolsz a témáról? Ha szívesen megosztanád velünk, írd le kommentben!
